Gyermekrablás vagy gondatlan emberölés? A McCann-ügy

Portugál sajtóorgánumot hallgatva-olvasva kikerülhetetlen az évforduló: éppen öt éve, hogy a dél-portugáliai Algarve egyik luxus üdülőhelyéről, a Praia da Luz-ról  (Fény-tengerpart) eltűnt az angol kislány, Madeleine McCann egy szobából, amelyben testvéreivel együtt aludt.

Jól emlékszem az egész esetre, mert akkor volt három hónapos a nagyobbik fiam, és elég sokat gondolkodtam is rajta, hogyan következhet be hasonló esemény, mit érezhetnek a szülők és milyen hatást gyakorol a kisebb gyerekekre nővérük nyomtalan eltűnése. Szokásaimtól eltérően ebben a posztban nem fogok humorizálni, azt hiszem, nem kell külön magyaráznom, hogy miért.

Egyértelmű válaszok máig nem születtek, noha van, aki tudni véli, mi történt pontosan. A kislányt nem találták meg se élve, se holtan, vádemelésre nem került sor, és a portugál hatóságok lezárták a nyomozást. Pár hete hallottam, hogy a Scotland Yard azt feltételezi (vagy nem zárja ki annak a lehetőségét), hogy Madeleine McCann még életben van, és szeretnék, ha a PJ újraindítaná a nyomozást. (A portugál rendvédelmi szervekről az előző posztban már ejtettünk pár szót, ott utána lehet nézni, ki kicsoda.)

Mi is történt tehát öt évvel ezelőtt?

A majdnem 4 éves Madeleine 2007. május 3-án este tűnt el az Ocean Club nevezetű turisztikai központ egyik apartmanjának szobájából, ahol a két éves öccsével és húgával aludt, mégpedig mindenfajta felügyelet nélkül. A szülők: Kate és Garry McCann, mindketten orvosok, barátaikkal vacsoráztak nem messze az apartmantól, és állítólag fél óránként valamelyikük átsétált a lakásba, hogy megnézze, minden rendben van-e a gyerekekkel. Egy ilyen átsétálás alkalmával (a férje után 45 perccel, egyébként) fedezte fel az anya, hogy a kislány eltűnt. Egy emeleti szobából! Ahol még két másik gyerek is aludt… (Megjegyzem, az Ocean Club ingyen babysittert biztosít annak, aki igényli, tehát számomra érthetetlen, hogy a szülők miért hagyták a gyerekeket felügyelet nélkül. Állítólag Angliában így szokás. Mint gyakorló szülő, aki körülbelül ilyen életkorú gyerekekkel visel hadat nap mint nap, ezt egyszerűen nem bírom felfogni. De haladjunk.)

Az anya (egyébként aneszteziológus: ez fontos!) először a férjét és a barátaikat riasztotta, de elmesélése szerint az eltűnés észlelése után negyed órával már értesítette a rendőrséget, aztán fellármázták az egész hotelt, a falut, és a környéket. Másnap már a brit sajtó is tudott a dologról, és valami elképesztő hírverést produkáltak. Eleinte arra tippeltek, hogy a kislány maga mászott ki az ablakon, és bolyong valahol az éjszakában, de mivel csak nem találták, hamar emberrablásról kezdtek beszélni – a Daily Telegraph már másnap, május 4-én emberrablást emlegetett.

A keresést nagy erőkkel folytatták három napon keresztül, de minden eredmény nélkül… Ha az első 24 órában nem járnak sikerrel, mint azt mindenféle krimikből tudjuk, akkor egyre kisebb lesz az esélye annak, hogy az eltűnt személy – főleg gyermek valaha is előkerül. Madeleine-t körülbelül 300 ember kereste, erdőn, mezőn, tengerparton, voltak köztük profik a csendőrségtől (GNR), a közrendvédelmiektől (PSP), hamar a helyszínre érkeztek a PJ nyomozói, bekapcsolódtak a Polícia Marítima (Tengeri Rendőrség) emberei, a Proteção Civil (Polgári Védelem) munkatársai, de civilek is bőséggel. Mindenki próbált segíteni, ahogy tudott. A kislánynak semmi nyoma.

Senki nem telefonált váltságdíjért, maradt tehát a szexuális indíttatású, vagy a Natasha Kampusch esetéhez hasonló gyerekrablás. (Ki tudja, még pár év, és Maddie felbukkan egy pincéből, ahol fogságban tartotta egy portugál, egy brit vagy bármely más nemzetiségű pszichopata?) Vagy elrablása után pár órával már meg is ölték és a holttestét a tengerbe dobták? Képbe kerülhetett a szervkereskedelem és az illegális örökbe-fogadás mint indítóok, végül is egy szőke, kék szemű kislányról volt szó, de az ilyesmi általában – szerintem – nem felső-középosztálybeli gyerekeket érint, hanem inkább olyanokat, akik olyan nagyon nem hiányoznak senkinek.

Térjünk vissza a tényekre. Hatalmas médiafelhajtás mellett, millió újságíró, tévécsatorna jelenlétében szinte óráról órára tájékoztatták a portugál polgárokat és brit alattvalókat arról, hogy melyek a legújabb fejlemények. Május 7-én a PJ bevonta a Titkosszolgálatot (Serviço de Informações de Segurança, röviden SIS), amely felvette a kapcsolatot a spanyol és brit kollégákkal, két nappal később az Interpol is bekapcsolódott. Készült egy fantomkép a lehetséges emberrablóról; állítólag láttak valakit a sötétben valamivel a karjában, ami akár egy alvó gyerek is lehetett. A rendőrség két nyomon indult el: feltételezték, hogy a kislányt egy pedofil hálózat rabolhatta el, illetve, hogy illegális örökbefogadási szándék lehet a háttérben. A britek tájékoztatták a portugál hatóságokat, hogy kábé 130 pedolfil állampolgáruk nyaralt a közelben az elmúlt hetekben (és ezek csak a britek, a többi náció tagjait nem is vették számba.)

Május 11-én a rendőrség levonult a területről, lévén, hogy semmiféle bizonyítékot nem voltak képesek találni. Május 13-án a portugál nyomozók kínnal-keservvel elismerték, hogy egyetlen gyanúsítottjuk sincs, és halványlila gőzük, mi történt.

Ehhez képest május 14-én házkutatást tartottak egy Robert Murat nevezetű egyénnél, aki ugyan brit állampolgár, de Portugáliában volt az állandó lakhelye. A helyszínelők darabokra szedték a villáját, a kertjét, megvizsgálták a medencéjét, mégse találtak semmit. Murat egyébként a McCann-házaspár és a rendőrség között tolmácsolt egész idő alatt, míg rá nem terelődött a gyanú. Ha ő lett volna a tettes, direktben értesülhetett minden részletről… Murat-ot arguido-nak nyilvánították, ami nem egyenlő a gyanúsítottá válással, de jelzi, hogy a rendőrség feltételezi, hogy az illetőnek köze van a bűnügyhöz. Ez a státusz nem jelent letartóztatást, de az érintett jogai bizonyos fokig korlátozást szenvednek, bár ugyanakkor előnyöket is biztosít számára, például megtagadhatja a vallomástételt és nem hallgatható ki, csak ügyvéd jelenlétében: ezekkel a jogokkal a tanúk nem rendelkeznek. Mivel se az angol, se a legtöbb európai jogrendben nem létezik hasonló fogalom, külön kihívás volt a brit sajtósok és ügyvédek számára, hogy felfogják, miről is van szó. Az arguido-vá minősítést nem csak a nyomozó hatóság, hanem maga az érintett is kérvényezheti.

Murattal együtt gyanúba keveredett egy orosz állampolgár, Szergej Malinka is, akiről a portugál sajtó kiderítette, hogy korábban gyermekmolesztálás miatt vádolták, egyébként informatikusként ő készítette Murat weblapját, és a két férfi sokat telefonált a kislány eltűnése utáni napokban (noha Szergej azt vallotta, hogy egy éve nem beszélt a brittel). A rendőrség több számítógépet, laptopot és egyéb technikai eszközt is lefoglalt, de semmi olyan bizonyítékot nem talált, ami az ügyészség számára elegendő lett volna a vádemeléshez.

A szülők mindent bevetettek, olyan globális méretű kampányt sikerült összehozniuk (az akkori brit miniszterelnökhöz, Tony Blair-hez fűzte őket baráti viszony), hogy még a pápánál és Oprah-nál is jártak (ki tudja, melyik volt nagyobb fegyvertény). Mivel nem igazán bíztak meg a portugál rendőrségben (vagy ezt a látszatot akarták kelteni), brit magánnyomozókat, ex-titkosszolgákat és más specialistákat fogadtak fel, bár ez a portugál törvények szerint illegális.

Hogy mi pénzek forogtak ebben az ügyben, az külön megér egy misét, a család sem szegény, de rengeteg adományt is begyűjtöttek, adott nekik boldog-boldogtalan, csak, hogy megtalálják a kislányukat. Ha egy portugál gyerek tűnik el ugyanígy (volt rá példa azokban az időkben), az alig valakit érdekel, de valószínű, hogy egy angol kislány Anglián belüli eltűnése se vált volna ennyire ismertté. Az esetet épp az tette különlegessé többek között, hogy egy viszonylag szegény déli országban nyaraló viszonylag gazdag, értelmiségi, befolyásos barátokkal rendelkező brit házaspár gyermekéről volt szó. Szeptemberben fordult a kocka, és új elmélet tűnt fel a láthatáron. Az eddig ország-világ szemében áldozatként szereplő szülők kvázi-gyanúsítottakká váltak. Kiderült, hogy a nyomozás sokáig elhanyagolta magának az apartmannak a vizsgálatát, amit hónapokkal később igyekeztek pótolni. Az ott talált nyomok alapján az az elmélet körvonalazódott, miszerint a szülők túladagolták a kislánynak szánt altatót (ez egy aneszteziológustól különösen súlyos hiba lenne). Kiderült, hogy valóban használtak altatókat a gyerekek lecsillapítása érdekében, és állítólag ez sem szokatlan Nagy-Britanniában.

A portugál királyi tévé, az RTP egy, az esetről készített dokumentumfilmjében egyébként hosszasan taglalták, mennyire hiperaktív volt a kislány, és mennyire nehezen viselte ezt az anya, ami annak fényében, hogy egy ikerpárról is gondoskodnia kellett, nem meglepő, mondom én… Maddie eltűnésének estéjén az apa még elment teniszezni, mialatt a felesége megfürdette és ágyba dugta a gyerekeket. És hogy garantálhatjuk, hogy 2-4 éves gyerekek tuti ne ébredjenek fel, amíg mi nem vagyunk otthon? Lehet tippelni… A PJ feltételezése szerint a kislány az apartmanban halhatott meg, és az egyik szülő eltüntette a holttestet. (De hová?)

A legsúlyosabb, de nem perdöntő bizonyíték a szülők ellen az volt, hogy az általuk 25 nappal a gyermek eltűnése után bérelt gépkocsiban megtalálták lányuk DNS-ét. Egy elmélet szerint az autóban szállították a gyermek addig ki tudja, hol rejtegetett holttestét, de lehet rá más magyarázat is, Maddie szennyesének szállítása közben is kerülhetett DNS a csomagtartóba (erre hivatkozott az anya). Felmerült a gyanú, hogy esetleg a helység templomát használták a test elrejtésére, ugyanis a helyi plébánostól kulcsot kaptak az épülethez, hogy amikor csak úgy érzik, betérhessenek egy imára. Kissé szokatlan kegy, hogy úgy mondjam.

Tovább erősítette a portugál bűnügyesek elméletét, hogy direkt Angliából hozatott speciális kutyák holttest-szagot jeleztek az anya ruházatán, és az említett autóban is: McCann-éknek mindenre volt valami nem túl hihető magyarázata. Ahogy korábban Robert Murat, ezúttal a szülők kerültek arguido-státuszba: vádat nem emeltek ellenük. Ezt követően felfogadtak egy szóvivőt (később lecserélték), és egyre kevesebbet nyilatkoztak a sajtónak, noha korábban naponta megtették. Sokan ellenük fordultak azok közül, akik korábban támogatták őket, de ők máig kitartanak a saját verziójuk mellett.

Mi mást tehetnének, egyébként? Ha egyszer úgy döntöttek, hogy emberrablásként adják elő a történetet, onnan nem volt visszaút – szerintem.

Külön médiaesemény volt, mikor hónapokkal a kislány eltűnése után a család mégiscsak visszautazott Nagy-Britanniába (noha korábban kijelentették, hogy addig nem mennek el, amíg így vagy úgy, de meg nem találják Madeleine-t).

El lehet képzelni, hogy ilyen felhajtás esetén a nyomozás korántsem a megszokott módon folyik, és a benne részt vevők hatalmas nyomásnak vannak kitéve. A saját sajtójuk mellett ott a világsajtó: a szenzációkra különösen fogékony angol médiára még a legnagyobb ellenségei sem mondhatják, hogy ne használna ki minden alkalmat emberek hírnevének megtépázására, és konfliktusszításra…

A sajtó mellett-fölött-alatt ott a politika, a kettő egymásra licitál, nyilatkozatháborút vívnak egymással a felek, a britek szokásos arroganciával kételkednek a portugál nyomozó hatóságok szakértelmében, és megkérdőjeleznek szinte mindent, amit ezek csinálnak. Mit érezhet egy nyomozást vezető rendőrtiszt egy ilyen helyzetben? És mit tehet? Milyen hatással van az egész ügy az ő életére?

Mivel a Praia da Luz Portimão-hoz tartozik, az ottani PJ nyomozója, Gonçalo Amaral vezette a vizsgálatot. Felettese a 2010-ben elhunyt Faro-i PJ-igazgató, Guilhermino da Encarnação volt, aki egy portugál kislány, Joana Cipriano eltűnése ügyében nyomozott korábban és anélkül, hogy a lány testét valaha megtalálták volna, sikerült elérnie, hogy annak anyját és nagybátyját elítéljék. (A rendkívül zavaros história lényege, hogy Joanát a saját családja el akarta adni egy gyermektelen házaspárnak, de a nagybácsi végül meggyilkolta a kislányt.)

Hogy a Joana-ügy mekkora hatással volt a Maddie-féle nyomozásra, nem tudjuk, de mindkét esetben eltűnt kislányról volt szó, a családra terelődött a gyanú és holttest nem került elő. Amaral gyakorlatilag a karrierjével fizetett azért az elméletéért, hogy a kislány gondatlanságból elkövetett emberölés áldozata lett a szülők (vagy valamelyik szülő) hibájából. (Ha az emberölés csak az egyiket terheli is, a holttest elrejtését csakis együttes erővel vihették véghez, tehát a másikuk mindenképpen bűnrészes lenne.) Mikor Amaral 2007 októberjének elején azt nyilatkozta, hogy a brit rendőrség úgy táncol, ahogy a McCann-házaspár fütyül, pár nap múlva felmentették az állásából. Ő azonban nem adta meg magát.

2008-ban publikálta Maddie – A Verdade da Mentira (A hazugság igazsága) című, a nyomozásról szóló könyvét, és azóta nem szűnik a háború közte és a McCann-klán között. A könyv persze megjelent angolul is, egy időben betiltották a forgalmazását, aztán újra engedélyezték. Maddie szülei rágalmazási pert indítottak Amaral ellen, akit mindenféle módon el akartak hallgattatni, még a magánéletét sem kímélve (1,2 millió eurós jóvátételt követelnek). Amaral kétnyelvű blogját itt lehet megnézni: az utolsó hír egyébként 2010-es. Itt pedig megnézhető annak a a dokumentumfilmnek az első része, amelyet Amaral készített, és amelyben megpróbálja rekonstruálni, mi történhetett azon a bizonyos, végzetes estén. (Portugál szöveg, angol felirattal.)

Azóta öt év telt el. Április-május környékén mindig történik valami az ügy kapcsán, a szülők tesznek bejelentést, vagy jelentetnek meg könyvet, idén pedig arról van szó, hogy a britek újra belevetik magukat az ügybe, 40.000 nyomról beszélnek, amelynek utána kellene menni, 100.000 oldal nyomozati anyagról, amit le kell fordítani portugálról angolra… Maddie május 13-án lenne kilenc éves. Úgy hiszem, sajnos csak lenne. Akárhogy is van, megérdemelné, hogy kiderüljön az igazság. Szerintetek mi történt vele? Valóban akadályozták a nyomozást különféle erők? És most minek vették elő az ügyet ismét? Várom a véleményeteket.